2. fejezet

A következő néhány napra nem emlékszem. Csak halvány foltokat látok, mintha külső szemlélőként látnám magam. Csak ültem rezzenéstelenül, az idő pedig csak telt. Először a percek, majd az órák, végül napok teltek el, mire végre magamhoz tértem.
Egy mondat zökkentett ki, amely hatására, mintha a purgatóriumból a pokolba kerültem volna.
-Holnap túl kell esnünk rajta, kicsim.
Alig, hogy ezt kimondta, mintha valami érintést éreztem volna a vállamon, majd pedig egy hideg fuvallatot. Ezt nem tudtam mire vélni.
Nagyi mondatára, mindössze egy fejbiccentéssel reagáltam. Nem volt semmi, ami rávett volna arra, hogy akár egyetlen szó is elhagyja a számat.
Hirtelen furcsa érzésem támadt, mintha valaki figyelne. Gyorsan hátra pillantottam, de természetesen mögöttem csak a fal volt és semmi más. Nagyi szeme közben tágra nyílt, mivel végre valami életjelet adtam.
A nap már jócskán lement, aludnom kellett. Az alvás az utóbbi napokban igen nehezen ment. Mintha valami időgéppel utaztam volna álmomban, egészen a születésemig haladtam vissza az időben. Úgy tűnt mintha egyre közelebb járnánk a mához, mivel az események egyre ismerősebbnek tűntek. Ekkor, mintha ismét minden a régi lett volna, de ahogy jött a reggel, úgy jött a felismerés is, hogy az életem minden kis momentuma megváltozott, a szívemben pedig egy hatalmas űr keletkezett.
Másnap reggel korán keltem. A szekrényhez igyekeztem, de mindezt csak azért tettem mert muszáj volt. Kivettem egy fekete nadrágot és egy fekete garbót. „A fekete a gyász színe”, gyakran hallottam ezt a megállapítást és most érthetővé vált számomra, hogy miért is. Úgy éreztem, hogyha feketébe öltözöm elrejtőzhetek a világ elől.
Gyorsan felöltöztem, kiléptem az ajtómon. A rokonság többi része, már a nappaliban várt, valószínűleg rám. Az első ember, aki megszólított, az nagynéném volt:
-Részvétem Léna-mondta mély együttérzéssel, bár a családdal való viszonya sosem volt éppen a fényes. Ismét csak biccentettem.
Sorra következtek a közeli és a távoli rokonok. Volt köztük olyan is, akit még sosem láttam, bár már hallottam róla.
Elindultunk a bejárati ajtó felé, melynek hangja, most ismerősebbnek tűnt minden eddigi pillanatnál, arra emlékeztetett, mikor anyám utoljára kilépett rajta.
Amint én léptem ki, ismét azt a furcsa, hideg fuvallatot éreztem. Természetesen közrejátszhatott az is, hogy kint kicsit hidegebb volt, mivel még csak nemrég lett vége a télnek, az igazi tavasz pedig még nem jött el.
A szertartásra nem emlékszem. A toron igykeztem elkerülni a társaságot, de mindenki az állapotom miatt aggódott, én pedig nem hagyhattam ott csapot-papot, elvégre már nem tart olyan sokáig, bár ez a néhány óra egy örökkévalóságnak tűnt.
Mikor az összes vemdég elment, én gyorsan megrohamoztam a fürdött. Szükségem volt valami nyugtatóra, és ebben a pillanatban semmi sem tűnt nyugtatóbbnak, mint egy kád forró víz. Közben a gondolataim csak úgy cikáztak. Egy dolgon azonban nem tudtam továbblépni, a hideg fuvallatokon. Észszerű magyarázatot nem találtam rá, de azért továbbra is aggasztott.
Amikor végeztem, a szobám felé vettem az irányt, de nagyi megállított.
-Minden rendben van? Ha szeretnél beszélgetni, tudod, hogy velem bármiről megteheted. Érthető, ha nem vagy jól, de az egyáltalán nem normális, hogy már 5 napja nem beszélsz. Figyelj, tudom min mész keresztül és nekem is épp oly nehéz, de ezt akkor sem teheted. Hidd el, jobb lenne, ha kibeszélnéd magadból. Talán megkönnyebbülnél.
Megráztam a fejem, ezt egyértelmű nemnek szántam. Egyszerűen nem megy, ezt csak magamban tudom elrendezni. A gond pedig az, hogy gyorsan kellene, mert nemsokára ismét suliba kell mennem, bár igaz tudják miért hagytam ki most ennyi időt.
Azt hittem az élet könnyű, de teljesen félreismertem. Nehéz és abszolút a sorsra van bízva, egy egyszerű ember nem tehet ellene semmit. Egyetlen dolga az, hogy életben tartsa magát, bár a sors mostmár egyre hatalmasabbnak tűnik.