Jess, avagy mostmár minden más lehet...
Első fejezet
Oh Clara...
Clara a legjobb barátnőm, egymás mindenei vagyunk, felhőtlen a kapcsolatunk. Na jó, néha vihar sújtotta övezet is felléphet közöttünk, de ezekből elég hamar ki szoktunk lábalni.
Legalábbis eddig így volt...
Clara nagyon hiperaktív, önfejű, mindene megvan. És mindezért a kisujját sem kellett megmozdítania. Minden csak simán az ölébe hullott, s erre én soha nem voltam féltékeny. Az biztos, hogy nem az eszéről híres, de hármas átlaggal felvették a kiválasztott suliba. Ez egy olyan intézmény, amely tipikusan pom-pom lányok és focista srácoknak van fenntartva, véleményem szerint sokkal rosszabb, mint egy lepratelep. De persze ezt csak én látom így. Barátnőm (bocsánat, volt barátnőm) szerint ez a legtutibb hely, amit az ember csak el tud képzelni magának. Gyakran ajánlotta, hogy jelentkezzek oda én is, biztosan felvennének. Hát erre csak annyit tudnék mondani: kösz, de kösz nem. Még hogy egy olyan helyre menjek! Még mit nem! Elég volt végigszenvedni ezt a mezei általánost a sok hülye, körömlakkmániás cicababa között, nem vágyok erre a továbbiakban. Persze én naivan azt hittem, hogy Clara is osztja ezt az álláspontot, nem igazán tűnt fel, hogy ugyanolyan, mint ők. Néha úgy érzem, velem lehet a baj, hisz biztosan nem véletlen, hogy csakis én vagyok ilyen állásponton.
Tehát ott tartottam, hogy Clara jelentkezett helyettem is a Floridai suliba, ahova ő is menni akart. Hogy ez hogyan is sikerült neki? Hát azt tudni kell, hogy mi a felvételit az általános sulinkban írjuk meg, s azt küldik tovább a választott sulikhoz. A tanárainkról pedig azt kell tudni, hogy egyik hangosabban horkol a másiknál, ha órát vagy más egyebet tartanak éppen. Így Clara mindenféle nehézség nélkül jelentkezett Floridába helyettem is. De nem fogok oda menni. Ezt Clarával is megosztottam.
- Clara, én nem mehetek a floridai suliba, ahová te is fogsz.
- De miért nem? - kérdezi könnyes szemekkel, miközben megragadja a kezemet és lehúz maga mellé a padra ahol éppen ül.
- Nekem egy manhattani iskolába kell mennem. - Megszorítom a vállát, és én is pityeregni kezdek.
- Nem! Az nem lehet! Miért mennél New Yorkba?
- Mert odaköltözünk...
- Nem! Az nem lehet! Mihez fogok kezdeni nélküled? Hogyan fogom túlélni az iskola szeszélyes megpróbáltatásait bájos és elengedhetetlen személyed nélkül? Hiszen te vagy a legjobb barátom! - Itt átölel és zokogni kezd a vállamon.
- Egy olyan erős kapcsolat, mint amilyen a mi barátságunk biztosan túl fogja élni! Ne félj! Biztosan találsz majd új barátokat, akiket idegesíthetsz a folytonos, de nagyon aranyos csacsogásoddal. - És itt elkezdek én is zokogni.
Legalábbis így kellett volna lennie. De persze nem így volt. Inkább valahogy így:
- Clara, nem mehetek a floridai suliba - mondtam szelíden.
- Oké - felelte a legnagyobb nyugalommal és visszafordult a kajájához. (mert akkor éppen ebédeltünk) Szuper. Egyszerűen fantasztikus. Az egyetlen barátom magasról letoj. Olyan magasról, hogy palacsintává lapulok a gyors és erős becsapódástól.
Ez még év végén volt. Most augusztus van, holnap pedig költözünk. Igazából kicsit könnyebb így, hogy tudom, legalább senki az égvilágon nem fog hiányolni. Áh, dehogy könnyebb így! Hagyjuk. Nem akarok erre gondolni. Se az energiámat, se a „felhőtlen” kedvemet nem akarom terhelni ezzel.
Még bepakolok pár könyvet, a naplómat és a kutyámat. Illetve Őt nem bepakolom, csak elrakom a ketrecébe, amibe az utazás miatt kell szállítanom. Még kölyök, tehát fantasztikus módon elfér, sőt még jól is érzi magát. Neve? Hát az még nincs. Szívem szerint simán elnevezném Bolyhoskának, de miután olvastam a Harry Pottert néhány éve, ettől hamar elment a kedvem, tehát Ő egyelőre a Névtelen. Egyébként imádom. Amióta az enyém, nagyon megszerettük egymást, de hát ki az aki nem szeret egy ilyen kis cukorborsót, mint Névtelen? (szegénykét cukorborsónak nevezem, nem vagyok képes leszokni, erről a nyálas kis becenévről. vigyor) Egyébként nagyon sokat köszönhetek neki. Amikor szomorú vagyok, megérzi és fel szeretne vidítani. Ha jó kedvem van, akkor neki is. Ha sírok, akkor olyan szomorú fejet vág, hogy az ember szíve majd meg szakad. Tudom, hogy ez nagyon érzelgősen hangzik, de ez a kutya két hónap alatt többet tett értem, mint Clara sok éve alatt.
Anyával azért költözünk New Yorkba, mert ott kapott egy nagyon jó állást, talált egy klassz házat is, a ház közelében pedig egy frankó művészeti sulit, ahol kiélhetem rajzolási és írási hajlamaimat. Igen, fanatikus festő vagyok, mindemellett sokat írok, de inkább verseket, no meg naplót, de az szerintem nem számít igazán írásnak. Csak lejegyezem napjaimat a következő generáció számára. (ez egyébként nem igaz, mert a naplómat soha a büdös életben nem fogja elolvasni senki, ha pedig valaki mégis, akkor hajlok a ’Ha elmondom meg kell, hogy öljelek!’ elv felé) A gondolataim már nem Clara szavai körül forognak, sokkal inkább a félelemtől remegek. Mi lesz, ha ugyanúgy végzem, mint az általánosban? Ha senki nem fog megérteni, ha senkivel nem tudok normálisan beszélni? Ajj, úgy unom már, hogy mindenen parázok! Le kell végre szoknom róla! Jujj, már hajnali fél egy van! Holnap hatkor indulunk! Ideje aludni... Holnap muszáj lesz időben felkelnem, tehát... A villanyt leoltom és bebújok az ágyamba, ami igazából már csak egy matrac, mert az ágyamat már tegnap elvitték a költöztetők. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
"Hogy vagy?" Csak egy kérdés, semmi több, de mennyi mindent tud jelenteni, ha felteszik néha-néha a megfelelő időben a megfelelő emberek. 
