1. fejezet
„Levegőnek nézel, ahogy elmész mellettem, s letagadod az érzést, hogy valaha kellettem. Nem nézel a szemembe, tán félsz attól, amit látnál? Pedig a szememben van minden, mire valaha is vágytál.”
Reggel van… újra. A szemeimet már kisírtam az éjszaka közepén. Kiüresedett aggyal, robotosan kapcsolom fel kislámpám. Még minden csendes a házban, a tesóm horkolása sem szűrődik át szobámba. Kint minden ugyanolyan fagyos, mint a szívemben. Nagy a hó, nem szeretem a telet! Ilyenkor elhalnak a csiripelések, lelkem mély álomba löki magát, szinte már haldoklik. Hamuszürke arccal állok a tükör elé, ahol egy felduzzadt szemű lány áll velem szemben. Ez lennék én, Krisztina. Egy kisegér, akit még a pasija is elhagyott, mert kiléptem a rock csapatából. El kellett volna mondanom neki, hogy miért tettem. Maxim biztos megértett volna, de most már késő. A szomszédsrác – a banda egyik tagja – rám szállt és folyton engem fixírozott. Sokáig tűrtem a pillantásait, ahogy hozzám ért a bulik során, de beteltem.
„Én nem egy olyan lány vagyok, akivel lehet játszadozni. Ha olyan kell, vegyél magadnak egy barbit!” – törtem ki magamból felháborodva. Ez után csak minden rosszabbodott. Molesztálni kezdett, és ott kezdett ártani, ahol tudott. Odáig fajult a dolog, hogy megutáltam a zenét és kiléptem a saját barátom csapatából. Maxim persze rögtön kérdőre vont, és én nem tudtam neki mit felelni. Csak egy apró kis szálba kapaszkodhattam, hátra rájön, ha rejtetten beszélek. Viktor a legjobb barátja volt, még sosem hazudtak egymásnak. Nem láttam sok esélyt rá, hogy az én oldalamra állna Maxim vele szemben.
„- Bár minden ember az volna, akinek látszik, vagy pedig ne látszana olyannak, amilyen nem.” – értetlenül emelte rám barna szemeit, láttam benne a csalódottságot, és hogy visszavonhatatlanul megsértettem. Pedig én ezt Viktorra mondtam, nem rá. Miért kell minden pasinak félreértenie? Olyan képmutató Viktor, egyik percben még meg akar szerezni, aztán már csak a fájdalmam akarja érezni. Én viszont ezt nem fogom hagyni – döntöttem el és gyorsan felöltöztem.
A suliba épp hogy beértem, már be is csöngettek. Első órám nyelvtan volt Maxim mellett. Mikor beértem az osztályterembe észrevettem, hogy Viktor mellette ül, így búslakodva foglaltam helyet a hátsó sorok között. A nevetések rám terelődtek, Maxim egykedvűen rám nézett, majd elkapta a tekintetét Viktorra. Bármit is mondott neki, nevetésben törtek ki mindketten.
„Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Szerintem ez nem így van. Az agy idővel, hogy megóvja magát, szövetekkel veszi körül a sebet. Így csökken a fájdalom, de a seb megmarad.” – néztem bele nyelvtanfüzetembe. Kitéptem belőle egy kis cetlit és mohón írni kezdtem rá. Nem érdekelt, hogy Maxim ilyen velem, meg szerettem volna beszélni vele, de csakis kettesben.
„Akit igazán szeretsz, az hiányzik. Megbocsájtod, ha hibázik. Elnézed, ha olykor bánt, és hazudik neked. Ha mindezt elviseled, igazán szereted” - írtam le az első mondatot és ezzel párhuzamosan meg is jelent az első könnycseppem. Még toldottam hozzá pár mondatot, majd előreküldtem egyenesen hozzá. Várakozásteljesen toporogtam lábammal, és remegve vártam a válaszlevelet. Mikor megérkezett gyorsan szétnyitottam remegő kezemmel és olvasni kezdtem:
„Te tanítottál meg szeretni, most légy újra mester, és taníts meg feledni.”– olvastam át újra és újra válaszát. Behunytam a szemem és rádőltem az asztalra. Ennyi volt, a kapcsolatunknak befellegzett! Éreztem, hogy valaki megkoppintotta vállamat, mire felnéztem hajzuhatagam alól. Az előttem ülő srác adta át a következő levélkét. Reménykedtem, hátha Maxim meggondolta magát, és kis mosollyal számon néztem bele.
„Tanuld meg kislány, nem könnyű az élet, ne ess kétségbe, ha csapások érnek.” Üdv: Viktor
Összeszűkítettem a szemem és egy jókora papírt kitéptem a füzetemből. Érdekelt is engem, hogy már rég bent volt a tanár. Adhatna szaktanárit, ezt már akkor is lefirkantom.
„Nem attól leszel menő, ha a legjobb cipőket hordod, és nem is attól, ha neked van a legdivatosabb hajad és átvágsz mindenkit. Menőnek lenni annyi, hogy önmagad vagy, és ezt még szereted is.” – véstem rá a papírra dühösen.
Rajzolgatni kezdtem a könyvemre, és csak azt vettem észre, hogy egy árny vetül a padra.
- Kedves Krisztina! Mit tudsz a kommunikációról? – szólított fel a tanárnő. Összerezzentem a meglepettségtől. Ha az igazat akarta tudni, fogalmam sem volt, de úgy döntöttem valahogy kivágom magam a szituból.
– Kérlek, állj fel és mesélj – mosolygott gonoszan Viktor az első padsorból.
- Nos… hát – álltam fel és nyeltem egyet. – Kommunikáció. Az első dolog, amit az életben megtanulunk. És a vicc az, hogy mire felnövünk, és megnő a szókincsünk, és tudnánk beszélni, mégis egyre nehezebb kitalálni, hogy mit mondjunk, vagy, hogy miként kérjük azt, amire tényleg szükségünk van. A nap végén akadnak olyan dolgok, amikről nem lehet nem beszélni. Akadnak dolgok, amiket nem akarunk meghallani, és akadnak olyanok is, amiket azért mondunk ki, mert nem akarunk többé hallgatni. Akadnak dolgok, amik többet érnek a szavaknál. Ezek a tetteink. Akad olyan is, amit azért mondunk, mert nem mondhatunk mást. Bizonyos dolgokat magunkban tartunk, és nem túl gyakran, de néha a dolgok önmagukért beszélnek.
- Ha önelemzésről beszélnénk, most kapnál egy ötöst – gondolkodott el a tanárnő egy pillanatra. – De most örülj annak, ha nem írok be egy egyest. Másold le valakiről a ma tanultakat, különben egyest kapsz – lépdelt vissza a tanári asztalhoz. Sóhajtva leültem a helyemre és megvártam, míg kicsöngettek. Gyors léptekkel szaladtam a lánymosdóba, ahol még nem volt senki. A csap fölött nagyokat lélegeztem egészen a szünet végéig.
„Az idő rohan. Az idő senkire nem vár. Az idő begyógyítja a sebeket. De mindannyian arra vágyunk, hogy több időt kapjunk. Időt, hogy talpra álljunk. Időt, hogy felnőjünk. Időt, hogy felejtsünk. Időt…”
AJÁNLOM AZ OLDALT
"Hogy vagy?" Csak egy kérdés, semmi több, de mennyi mindent tud jelenteni, ha felteszik néha-néha a megfelelő időben a megfelelő emberek. 
